BMW M240i xDrive Coupé: álruhába bújt őrült

Jeremy Clrakson azt találta mondani a The Grand Tour „pályaavató” epizódjában, hogy az M2 a legjobb M modell, ami valaha készült. (Más kérdés, hogy később kiderült, az M3 jobb köridőt futott ugyanott.) Meglovagolva a gondolatmenetet, meg merem kockáztatni, hogy az M240i a legjobb BMW, ami még nem M, de nem is elpuhult 20d a tömegcikkek polcáról.

Az M240i a márka kvintesszenciája így 2017 magasságában. Magában hordozza azt, ami miatt továbbra is megállja helyét a vezetés élménye szlogen, felsejlik benne valahol a 2002ti és az első M3-as. Kicsi, „könnyű”, kellő mértékben sprőd, de mégis vállalható komfortot biztosít a mindennapokra. És állati módon megy, ördögi a hangja. Utóbbi ugyan kicsit mesterkélt, de így sem tudták elrontani a 3 literes, sorhatos twinscroll turbó orgánumát.

Az M240i a tökéletes sleeper car. Különösen a 17 colos, 205-ös gumikkal szerelt téli kerekekkel. Ha nem lenne rajta a típusfelirat és az M-es fékek, simán nézhetnénk pakettes kiscsikónak is. Tökéletesen próbálja meg rejtegetni, mire is képes valójában. Először az indításnál hull le félig a lepel, majd egy enyhébb gázadást követően teljesen. Az egész autót szétveti az erő és az energia, minden porcikáján érezni, hogy mire képes. 340 lóerő és 500 Nm jut erre a matchboxra, ráadásul a csúcsnyomaték már 1520-as fordulattól jelen van. Nem csoda, hogy a nyolcfokozatú Steptronic Sport váltóval 4.4 másodperc alatt van százon, végsebessége 250 km/ó.

Indításnál nem durrog hivalkodóan, mint tette az X4 M40i, de pár gázfröccs kíséretében gyorsan meggyőződhetünk róla, hogy megvan a katalógusban ígért hengerszám. Bődületes erővel lő ki a kétajtós kompakt, a hajtásláncnak meg sem kottyan az üresen és extrák nélkül 1540 kilós kasztni. Szinte lehetetlen tartani vele az előírt sebességet, szempillantás alatt súlyos tételekkel ugrálunk felfelé a büntetések skáláján. Értelmet nyernek a váltófülek is, élvezet belenyúlni a mechanika dolgába, nem mintha bárminemű gond lenne a váltó tevékenységével - gyors, okos, tudja, mikor melyik fokozatra van szükség.

Vannak autók, melyek bemásznak a bőrünk alá, mint a Focus RS vagy éppen a Civic Type R, és egyszerűn nem tudsz szabadulni tőlük. Ebbe a kategóriába tartozik az M240i is, méghozzá szigorúan az élvonalba. Nincs túlvariált, felesleges mutatványokkal ellátott kabin – ne adj isten, változtatható megvilágítású műszercsoport és egyéb villongások -, csak a lényeg: erős motor, bitang futómű, pontos, de a mai szervóktól nem meglepő módon kevés visszajelzéssel szolgáló, közvetlen kormány. A motor zabálja a fordulatot, minden sebességtartományban, bármely fokozatban ugrik a gázpedál legkisebb pöccintésére, a hétköznapi használatban feleslegessé téve a Sport és Sport+ módokat. Gyorsítsunk 60-ról vagy 160-ról, eszeveszett vehemenciával törtet előre az M240i, állórajtos trakciója pedig eszményi, még téli körülmények között is, keskeny gumikkal.

Nehéz leírni, milyen (hang)élmény 7000-ig kergetni a fordulatszámot, érezni, ahogy teszi a dolgát a motor, durrog a kipufogó, és az xDrive próbálja meg szavatolni, hogy túlfeszített kanyarban ne essünk le az útról. Meg persze az elöl kettős háromszöglengőkaros, hátul multilink felfüggesztés is ügyes darab, 340 és 345 mm átmérőjű tárcsákba harap a hatásos fékrendszer.

A teszthét télies útviszonyai nem túl reprezentatívak a kocsi valódi útfogásának vagy tapadásának mértékadó vizsgálatához – ahogy a 17 colos téli gumik sem -, hiszen sima Comfort módban, száraz, de hideg aszfalton is erőteljesen tette ki a fenekét kanyarkijáratban, amit csak tovább fokozhatunk az ESP részleges kiiktatásával. Mindezek ellenére sem keltett hatalmába olyan érzés, mint mondjuk a Mustangnál, miszerint bármelyik pillanatban túl sok lehet, és megelőz a feneke. Csúszik, produkálja magát, közben sorhatosan dühöng, és gázadással is hozhatod vissza az elejét az összkerékhajtásnak köszönhetően.

Ugyanígy jelzésértékű a jelenség, hogy autópályára történő felgyorsítás során, enyhén nedves útfelületen, végig villog az ESP fénye, és érezhetően táncol alattunk a kocsi: nem hiába, ekkora erőt nem lehet nyomtalanul eltűntetni az elektronikai tébolyban, ajánlatos két kézzel fogni a volánt. De nem tör ki és vadul meg, nem dob le magáról, csak érezteti erejét.

Milyen lehet puritán formában? Manuális váltóval, xDrive nélkül, és még az adaptív csillapításról is leteszünk. Maga a hardcore gyönyör, de ez már tényleg csak azoknak szól, akik többet járnak pályanapra, mint bevásárolni.

Pár nap elteltével sikerül lehiggadnia az embernek, értékeli, hogy két felnőtt kényelmesen elfér elöl, hátulra büntetésből ültethetünk további két felnőttet, akik elsőként a parányi lábtérre fognak panaszkodni. A 390 literes poggyásztér sem köt gúzsba a mindennapokban, a 4.4 méter hosszú kompakt jól manőverezhető a városban, könnyű vele együtt élni zsúfolt helyzetekben is.

14 354 000 forintos alapára maximum azoknak meglepetés, akik még sosem böngészték a német prémiumok árait. A tesztautó esetében 17.6 millió magasságába rugaszkodik a ceruza, de ha valódi élményautóban gondolkodunk – márpedig az M240i az -, nyugodtan elhagyhatunk pár kényelmi tételt.

Ha már a költségeknél tartunk, 10.3 literes fogyasztása is teljesen rendben, tekintettel képességeire, és arra, amit az elkortyolt literekért cserébe nyújt a prémium kompakt. Vény nélkül kapható gyógyszernek kellene lennie – de akkor is a tehetősek gyógymódja marad.