Olvasóink bizonyára tanulmányozták a Klasszikus rovatot. Itt mutatjuk be azokat az autókat a múltból, amelyek mára már szinte feledésbe merültek. De mi a helyzet a modellekkel, amelyek még mindig nagy számban közlekednek a közúti forgalomban? Azok a típusok, amelyeket mindenki ismer, amelyek jóval több mint 20 évesek, de van köztük jóval kevesebb is.
Vajon egy nap ezekből is klasszikus autók lesznek? Ez viták forrása. Szeretnénk bemutatni egyet ezek közül a modellek közül.
A Lancia ebben az évtizedben végre új modelleket akar piacra dobni. Addig is a kis Ypsilon tartja életben a márkát Olaszországban. Őse az Y10 volt: az 1985-ös Genfi Autószalonon bemutatott, 3,39 méter hosszú kisautó elegáns belső terével szerzett pontokat. Ugyanakkor a 16 éves Autobianchi A112 leváltására szánták.
Az A112-höz hasonlóan az Y10-et is Autobianchi néven árulták hazájában, míg máshol Lancia néven, bár az Autobianchi logó sokáig ott díszelgett az autón. Ha már a neveknél tartunk: A Lancia modellpaletta többi tagjától eltérően az Y10 nem kapott görög betűt. Az Y10 egyszerűen a belső fejlesztési kód volt.
A megfigyelők spontán azt gondolhatják, hogy az Y10 a Fiat Uno alapján készült. De ez nem így van, mert a Lancia a Panda platformját használta, amelyet ugyanabban az időben dolgoztak át, és majdnem ugyanolyan hosszú volt.
Az akkori kisautó-ágazat divatját követve az Y10 ferdehátú volt, amit a fekete hátsó ajtó is hangsúlyozott. Ezt valójában műanyagból tervezték, hogy csökkentsék a súlyt és a költségeket. A fejlesztés során azonban egyik sem teljesült, ezért "csak" festett acéllemez lett belőle. Ha már a külsőségeknél tartunk: 1991-ben a Fiat Cinquecento hivatalosan az Y10-et követte, de még rövidebb volt.
De nem csak a külseje volt az, ami az Y10-et kiemelte a tömegből: Belül gazdag műszerfal volt mindenféle jelzőfényekkel. Kiemelendő, hogy a felszereltségtől függően a pilótafülkét és az ajtókat Alcantarával, egy velúrszerű anyaggal kárpitozták. A rádiót egyébként egy fedőlap mögé rejtették.
Az Y10 alapmotorja a robotizált FIRE négyhengeres volt, egy literes hengerűrtartalommal és 45 lóerővel. "Valószínűleg a legmodernebb motor ebben az osztályban abban az időben" - írta akkoriban a sajtó. Ha már a sajtóról beszélünk: Az Auto, Motor und Sport 1985-ben tesztelte az első Y10-esek egyikét. Dicsérték a nagyon jó, 0,31-es légellenállási együtthatóját és az autó méretéhez képest jó térkínálatát.
A 150 literes csomagtartó, amely 785 literesre bővíthető, meglehetősen szegényes volt. Az áthatóan büdös műanyagokat is kritizálták. A 775 kg-os önsúly ellenére az Y10 teljesítménye nem volt lenyűgöző: 19 másodperc alatt gyorsult 100 km/h-ra, a végsebessége pedig 152 km/h. Az üzemanyag-fogyasztás viszont csak 6,8 liter volt 100 km-en.
Ha többet akartál, akkor a 85 lóerős Y10 Turbót kellett választanod. 1986-ban egy összkerékhajtású modellel bővült a kínálat. 1989 közepén került sor az első ráncfelvarrásra, a sárga helyett fehér színnel.
A modell 1992 őszi frissítése sokkal kiterjedtebb volt: Módosított technológia, új orr-rész és más hátsó lámpák. Az Y10 ebben a formában 1995-ig maradt a kínálatban. Az Autobianchi név vele együtt eltűnt; az utódot Lancia Y-nak hívták.
A Lidl mindeközben Németországban újabb autót kezdett árulni, egy kínai márkától. A részletekről itt írtunk.
További Lancia-hírek